Olsefszkyné Jakabos Imola

Brassói lapok

1988. április 29., 17. oldal

Az alkotó szellem győzelme

„Magamban hordom” – ez a mottója Bocz Borbála égő kereket ábrázoló plakátjának, amit a kiállítás szimbólumának szánt. És ez a két szó nemcsak munkáinak átfogó címszava, ennél sokkal több: Bocz Borbála emberi és művészi hitvallása is.

A mindössze 32 évet megért művésznő életműve a Brassói Lapok Galériában megnyílt kiállítás ötödik napján zárult le véglegesen, első egyéni kiállítása így lett a tragikus utolsó is életében. Annak idején középfokú művészeti tanulmányok nélkül, általános középiskolai felkészültséggel, első próbálkozásra került be a București-i Nicolae Grigorescu képzőművészeti főiskola grafikai fakultására, ahol 1978-ban végzett. Hat esztendővel ezelőtt súlyos betegsége nyugdíjba kényszerítette.

Ha átfogó meghatározását kellene adnom grafikáinak, a lélek szárnyalásának nevezném. (A lélek kifejezést nem mitikus értelemben használom, az érzelmi-értelmi életet értem alatta.)

Habár alapos ismerője és művelője volt bármelyik grafikai technikának – műtermében minden szükséges grafikai kellék megvolt –, mégis e sorozatnak egyetlen technikai eszköze egy 5B-s ceruza. Fehér papír és egy ceruza! Milyen kevés kellék! Hol vannak a XX. század technikai vívmányai? Hiszen semmivel sem több ez, mint ami a régmúlt korok művészének állt a rendelkezésére!

És mégis, alkotásai, problémaköre, grafikai nyelvezete mélyen a XX. századvégbe gyökerezik. Századunk emberének szorongásai, félelmei, létproblémái hatványozottan felfokozódtak egy évek óta nehéz betegséggel küszködő művész érzékeny lelki világában.

Bocz Borbála grafikáin semmi sem véletlenszerű és jelentéktelen, mindennek szimbolikus jelentése, jelentéshordozó tartalma van. Minden megszemélyesített: a cserge, a kötélcsomó, a szögesdrót, a kövek, a kavicsok, az áttetsző, lebegő fátylak, a vállfa és a sötét, fekete folt...

A cserge szőrpamacsai közül torz tekintet néz vissza ránk, a szögesdrótkoszorú, a „kötél-kígyók” átélt szenvedések fojtogató fájdalmait juttatják eszünkbe, míg a ragyogó fehér felületek a tiszta romlatlanságot. És Bocz Borbála emberi és művészi magatartását ezek a hófehérek, ezek a tiszta, romlatlan felületek jellemzik, ez a fehér szárnyalás a végtelenség, aminek ellenpárja a kegyetlen fekete, a vég. De nem létezhet tiszta fehér fekete nélkül, mint ahogy a fénnyel együtt jár az árnyék, tavasszal a tél, vidámsággal a szomorúság... Ez számára egy állandóan kínzó kapcsolat, amelyben végül is mindig a fehér dominál, a mindent elsöprő életkedv, életenergia, még akkor is ha egy forma plasztikai lebontását, letisztulását akarta visszaadni. Grafikája a fény grafikája, ahol a feketék csak segédeszközök, csak azért léteznek, hogy még nagyobb ragyogással éljenek a fehér felületek. Elég csak megnéznünk néhány címet: A fehér út, A fehér térben – a fehér az, ami őt igazán áthatotta és foglalkoztatta. A fény a tisztaság, a ragyogás, már-már az anyagtalan lebegés érzetét keltve. Nem véletlenül adta sorozatának a Lebegés címet.

Bármennyire is a nagy mesterekre jellemző hihetetlen könnyedséggel és nagy művészi gonddal megoldottak, a fizikai letapinthatóság érzetéig anyagszerűek, konkrétak a tárgyai – mégis egy anyagtalan lebegés jellemző rájuk. Ez az alapjában nagy ellentmondás, ez a kettősség ad megrázó drámai telitettséget munkáinak.

Szűk környezetünk banális, hétköznapi tárgyai – egy összegubancolt kötél, egy felöltöztetett vállfa, egy molyette, időrágta könyv, könnyebb-súlyosabb textíliák – míves munkáin magas szellemi töltettel nemesednek, válnak elvont világának eszmehordozóivá.

Az életteret követelő, robbanó energiától fűtött, sajátos világukat élő tárgyait lágy gyöngédség, lírai finomság lengi körül. A szellem állandó lebegése a lét erőterében.

Bocz Borbála lényét a nagy kitartás, szellemi erő, már-már emberfeletti akarat, hatalmas önuralom, szerénység, magas erkölcsi tartás jellemezte. Grafikái az anyag és a szellem harcának remekbe öntött plasztikai megfogalmazásai, állandó belső feszültség kivetítései. Kiállítása az emberi akarat, a szellemi erő és kitartás győzelmét jelenti mindenek felett.