A varázslat. Bocz Borbála kiállítása elé

Ahogy Bocz Borbála (1955–1988) életművére gondolok, az jut eszembe, Istenem, milyen gazdagok vagyunk. Ilyen súlyú és ilyen jelentőségű életművet, mint amit ő hagyott hátra, 24 év óta hagyunk pangani, rejtőzködni, s már jóformán alig beszélünk róla.

Pedig…

Csodálatos az, amit ez a törékeny alkatú, rövid életében a közelgő halált végig testében, lelkében, tudatában hordó grafikusművészünk alkotott. És nemcsak alkotott, hanem példaként fel is mutatott.

Ama kevesek közé tartozott – sajnos, egyre fogy az ilyen típusú elhivatott művészek száma – akik a művészetet ősi funkciójában, a lelkekhez, tudatokhoz való szólás, a világ dolgaiba való beavatkozás, a Rossz elleni harc eszközének tekintik. Az ember jobbá tevése, a lélek gazdagítása, a mindenkori igazság, a kor igazsága kimondása, megláttatása eszközének.

Bocz Borbála egy „oly korban élt a földön”, melyben az értelem, a valóság látása, tisztánlátása és annak megmutatása egyike volt a legsúlyosabb bűnöknek. Mert a kor a félelmek kora volt, melyben hivatalosan az mondatott, hogy az népi demokrácia, és sem népi nem volt, sem demokrácia nem volt.

Az mondatott, hogy a dolgozó nép világa, és soha lennebb nem degradáltatott a dolgozó nép, mint akkor. Az mondatott, hogy humánum, és soha jobban nem tombolt a gyilkos embertelenség. Az mondatott, hogy „ész”, és soha ellenségesebb szemmel nem nézetett az ész, mint akkor, és az mondatott, hogy igazság, és soha ellenségesebb szemmel nem nézetett az igazság kimondása, megmutatása, mint akkor.

Kavarognak bennem, az emlékezetemben Bocz Borbála súlyos képi megfogalmazásai.

Vallomásai a korról, az embertelenségről, a gonoszság tomboló erejéről. És a rejtőzködő érzékekről, a gyöngédségről, szépségről, szeretetről.

A maga nemében hős volt. Kimondta a kimondhatatlant, megfogalmazta az akkor szinte megfogalmazhatatlant. Hogy a durvaság, az embertelenség erői leselkednek az emberségre, a meghúzódó, de mindig, mindenben ott levő értékekre. A lélek, az emberség, a Teremtő Erő értékeire. A már-már szinte védtelenné vált Életre.

Van egy munkája (Fehér térben, 4.). Egy fehér lepelbe bebugyolált, s a bebugyoláltság alól csak sejlő, sejthető törékeny-védtelen test, vagy inkább torzó… Nem látod, és mégis tudod, érzed, érzed a reáboruló, ráráncolódó fehér tisztaság-lepel ráncai alól, érzed a köréje tekert durva hajókötél alól… Csodálatos, ahogy egy képbe sűríti, egymásnak feleselteti a durvát és a törékenyet, a konkrétat és a csak sejthetőt, a Megtöretett Szépséget, Gyöngédséget, és az erőszak előtolakodó, kiabáló, hangosra felfokozott jelét, a kort, a világtörténelem egyik legembertelenebb, leg-emberellenesebbé formált társadalmát, melyben a jóságnak, a szerénységnek, a sebezhető, mindig kiszolgáltatott, e Vad Erő karmaiba dobott Embernek élnie kellett! Mikor kényszermunkatáborokban, börtönökben ölik a még lepelbe sem bugyolált testű életeket, az Életet, melyet Isten ad, és melyből mindenkinek csak egy van, s amely lélek is, öröm is, fájdalom is, szeretet is, jóság is és törékeny szépség is. Az egész világban mindenütt ott van a Jóság mellett a Durvaság. Ott van a Fosztó Erő.

Ott az érzéketlen, gátlástalan gonoszság láncok, bilincsek, vagy az ugyancsak vászonba bugyolált gyűrődő szépség köré csavarodó gyilkos szögesdrót, sebző vaskarmok ellentéte formájában, és ott van a rejtett arc, a lobogó haj, ott vannak a hatalmassá növekedett rémült szemek, ott van e szörnyűségeknek kiszolgáltatott ember!

És ott a maga nemében hőslelkű művészlány, a Halál eljegyzettje, akinek – hihette, menthette magát önmaga vagy az őt féltő szeretett lények előtt – úgyis minden mindegy, és kimondta, kiáltotta, ordította a kimondhatatlant, a Művészet nyelvén, a szépség nyelvén, a döbbenet nyelvén ordította, hogy Jaj! Jaj! Hogy álljatok meg! És azt is, hogy az élet szép, hogy jó embernek lenni! És hogy a szenvedés is megnemesítheti az életünket.

Bocz Borbálában a XX. század egyik, a félreeső kisvárosban majdnem eltemetkezett, de annak észrevétlenségéből is kiemelkedő jelentőségű művészét kell tisztelnünk. És büszkén kell emlékeznünk rá, hiszen ez a táj szülte, itt, a mi meggyötört földünkön ordított a világba. Itt volt szaladgáló gyermek, a művészet vonzásába, bűvkörébe került fiatal. Itt ébredt a benne rejtőző teremtő erőre, és itt munkálta azt az Erőt. Mert a tehetség nem elég, azt pallérozni is kell, annak a kimunkálásáért dolgozni, küzdeni is kell! Itt dolgozott-küzdött, itt alkotott, itt vívta a maga gyengeségét, törékenységét is meghazudtoló heroikus harcát, és innen távozott korán, 33 évesen Ozirisz Birodalmába, maradék arcával is áttörve annak csendjét. És itt hagyta ránk Kiáltó Csendköltészetét.

Gazda József