Gazda József

Krónika

1999. december 3., 4. oldal

Érzékeny és gyöngéd vonalakkal

Művekben eltemetett arc, művekben megörökített érzékenység, művekből kibomló kor. Ezek a gondolatok jutnak eszembe, ahogy a november 30-án Sepsiszentgyörgyön megnyitott Bocz Borbála-emlékkiállítást nézem. Mintegy negyven munka sorjázik a falakon, a címek közül idézek néhányat: Örvény, Ariadné fonala, Félelem, Fehér út, Elnyomás, Osiris, Lebegés, Fehér térben, Fészek.

Az első kép keletkezési éve: 1978, a legutolsóé: 1988. Egyetlen évtized: csak ennyi egy életút, egy művészi pálya útja... De micsoda évtized! Micsoda életút!

A negyven grafika- rajzok, litográfiák – közös jellemzője: variációk a magány, a fájdalom témájára. Vagy variációk egy kor arculatára.

Bocz Borbála kicsi törékeny alkat volt, de ugyanakkor erős egyéniség. Egy szörnyű kor arcát mutatta be, a kor iszonyát (Kőnyomat, Örvény), a szellem megbéklyózását ( kötéllel körbecsavart, felfüggesztett, alápockolt agy), a bezártságot, a mindent átszövő pusztulást, a rettegést, a kiszolgáltatottságot, növekvő elmagányosodásunkat, a mindent megemésztő és megtisztító tüzet. Sejtelmes érzékeny művei „belebotlottak” a kor durvaságába, a politikai cenzúra többször kizsűrizte őket a kiállításokról. Bocz Borika megfogta, hazavitte őket, és folytatta tovább magányos, belső harcát. Soha, egy pillanatig nem hátrált meg, egyetlen parányi engedményt nem tett. A legegyszerűbb eszközzel –a puha grafitceruzával– a legegyszerűbb anyagra –a fehér papírra– rajzolta, álmodta plasztikai látomásait. Vissza-visszatérő motívumai: a spárga (amely megkötöz, megbéklyóz, elszakít a világtól, mozgásképtelenné tesz, körülcsévézi a gyöngét, a sérülékenyt, szembefeszül a gyöngédséggel, de foszladozhat is, elvesztheti keménységét), a szögesdrót (mely szúr, sebez, fájdalmat okoz, ugyanakkor el is zár, el is szigetel), vasrácsok, üres, körülzárt terek, pusztuláshalmok, görcsös-gomolygó betonvasak, csavarodó, meg-megtört, eltört, szilánkokba kiálló vastüskék. Néha egy-egy kő, rák, megriadt állat, vonagló test, időben, nemlétbe, vonalsarjadásba, kockakőmerevségbe, átlényegülő arc. Papír, amely felszakad, meggyűrődik. Göngyölegbe tűrődő vászon burkolja be a védtelen, puha, gyöngéd női testtorzót, hogy aztán durván rácsavarodjék a kötél.

Bocz Borbála tere végtelen és körülhatárolt, ugyanakkor nyitott és zárt, tágul az időben, beleszorul  sebzett arcú mába. Vonalai gyöngédek, érzékenyek, körüljárók-tapogatók, göngyölegekbe omlók, mintha szél cibálná, lebegtetné őket, aztán simogatók, melegek és fájdalmasak, néha tétovázók. Ritkán téved el egy magányos vonal, ceruzája –melyet gyöngéd, érzékeny, de magabiztos kéz vezet – pontosan jelenít meg, tapogat le formákat, finoman találkozik össze a papír fehérségével. Színei majdnem mindig a fehér és a ceruzanyom gazdag, ezer színt sejtető árnyalatokkal teli szürkéje. Néha – ellenpólusként – egy-egy éles fekete csík, vörös vonal, vagy ritkán az enyészet mocskos, penészes, foszladozó színei. Mindig a fájdalmat, a kor sebeit ábrázolja, de a művészet csendjébe dermesztett sikoly mögött ott sejlik a gyöngéd, védekező vagy már védekezni sem tudó jóság, a szeretet, a magát meg nem adó fehér tisztaság. És a búcsú érzése, az ember távozó lelkének búcsúja, akinek itt kell hagynia a fájdalmakat, a kor iszonyát, a csendet, a szőrmével takart karosszéket –amely őrzi még a távozó test lenyomatát, talán melegét is, és amelyet egyre jobban kihűt az ott lebegő idő... Karosszék és alig sejlő test, aztán, már csak az ülő alak hátát mutató szék... (Fészek I-II-III, Bocz Borbála utolsó művei).

A kiállítás figyelmeztetés is. Kötelesség vár ránk. Nehéz kötelesség. Nem szabad veszni hagynunk értékeinket.

Bocz Borbála tere végtelen és körülhatárolt ugyanakkor, nyitott és zárt, tágul az időben, beleszorul a sebzett arcú mába.