Gazdáné Olosz Ella

Dogozó nő

1988. augusztus, 8. szám, 13. oldal

Fehér papíron felsejlő tárgyak

Mélytüzű tekintet, törékeny finom kis alkat, szinte észrevétlen, halk szavú jelenlét. Ez a csupa rokonszenvet ébresztő fiatal lány a fővárosi képzőművészeti főiskoláról grafikusi diplomával visszatérve Olt menti szülővárosába, az Őrkő alá, egyből kiforrott művészként kapcsolódott be megyéje képzőművészeti életébe.

Külső megjelenésének szögesen ellentmondott az a nagy formátumú, erőteljes és egyéni kifejezésmód, mely már első munkáin is a lenyűgözés erejével hatott. Mint korunk atlasza, törékeny vállaira vette létünk nagy, súlyos, szinte kibogozhatatlanná gubancolódott problémáit, és úgy küzdött, úgy harcolt azok felderítéséért, megoldásáért, hogy az a küzdelem ugyanolyan halk, szerény, de következetes volt, mint ő maga. Fojtott és finom, lírait és drámait egyaránt magába ötvöző kivételesen érzékeny, a nézőt többszörös asszociációkra hangoló lapjainak döbbenetet kiváltó hatása eszköztelenségükben rejlik. Megtanított rácsodálkozni a közvetlenebb környezetünkben levő, mindennap látott tárgyainkra, de azokat nem pucérította le a dadaizmus vagy a pop art kongó felszínességére. Különlegesen lebegő, bársonyos bűvkörben felsejlő kompozíciós elemei a fehér papíron olyan belső remegéstől teljesek, mint az álom, mint a délibáb, de nem a szürrealizmus ismérvéit hordozzák magukon. Nagyszerű tárgymodelljei iránti alázata nem minősül naturalistának, hiperrealistának sem, mert minden, amit ő ábrázol, több az esendő tárgyaknál és azok kapcsolatainál: csupa finom rezdülés, csupa gyönyörű lelki megnyilvánulás, expresszivitás anélkül, hogy az expresszionizmus harsogása megtörné a mindent körüllebegő csendet…

Ki volt hát? MŰVÉSZ EMBER. Húszadik századi, komplex életérzésű, a kor szörnyű betegségének minden bugyrát megjáró szenvedő, s a szenvedésen művészi munkája árán fegyelmezetten felülemelkedni tudó, nagyon érzékeny lény, aki épp rövidre szabott élete tudatában akkora szeretettel, olyan belső melegséggel, aggodalommal övezte a valós világ minden aprócseprő tárgyát, ahogy arra csak a trecentobeli elődei voltak képesek.

Ceruzája, szénrúdja alól teljes élő univerzummá tudott kiteljesedni a ruhaszárító spárga göngyölege, az útszéli dobott kockakő, az üveg börtönébe belenövő uborka, a vállfára korpuszként fölfeszített blúz, a husánggal darabokra zúzott száraz virág. Művészi alázatának, tisztaságának párbeszéde egyben az akaraterő, a legyőzhetetlenség diadala. Hiszen a legnagyobb testi és lelki szenvedések közepette az alkotó-cselekvő ember felelősségével és méltóságával dolgozott.

Magamban hordom” címmel a Brassói Lapok szerkesztőségében április 18-án megnyílt első egyéni tárlatával a sír szájánál állva is adni tudott a művészetre éhes szemeknek, lelkeknek: hitet, emberséget, vágyat, s bár fojtottan, de derűt is. Bocz Borbála félbeszakított életműve annyira erőteljes, hogy kiállja az elfelejtést, elavulást, elmúlást. Beépül tudatunkba, s finom vonalai emlékeként talán ezután szebbnek fogjuk látni a szélben meghajló füveket: az anyaföld szétomló göröngyei mély tónusú grafitját juttatják majd eszünkbe, s ceruzavonásainak hajszálerei be fogják hálózni emlékeinkben tovatűnő arcát.