Gazda József

Új élet

1988. 14. szám, 16. oldal

Bocz Borbála

Bocz Borbála – a 32 éves korában elhunyt grafikus – egyik leghalkszavúbb művészünk volt. Művei bensőségesek, érzékenyek. Alig-alig megfogható rezdülékenység lengi be, derengi be mélyen átélt lapjait. Eszköztára a végtelenségig leredukált. Régen – alkotópályájának kezdetén – még segítségül hívta (néha) a színt, a fotótechnika és a sokszorosító grafika nyújtotta lehetőségeket, de az utóbbi három évben már egyetlen eszköze a rendkívül puha nyomot hagyó ceruza s a fehér lap maradt. És ezen a fehér lapon – a grafika örök alapanyagán – csodákat művelt mindentudó, remegő lélekkel vezetett ceruzájával. Képet, képeket költött a szürke leheletfinom árnyalataival, a világos és sötét, a fekete és fehér kontrasztjával, sejlőn finom átmeneteivel.

Motívumtára szűkre szabott, közvetlen környezete, a súlyos betegsége miatt a műteremszobára szűkülő világának tárgyai voltak a visszatérő képelemei. Nem leírta őket – miért is tette volna, hiszen valamennyi ismerőse, énjének része volt – hanem velük beszélgetett.

Bocz Borbála nem volt vidám, derűs művész. Fogalmazásmódja nem kinyilatkoztatásszerű, nem közöl bonyolult összefüggéseket, verbálisan is kifejezhető tételeket, megállapításokat a korról, hanem csak annyit, amennyit az a bizonyos vízcsepp, egy parányi léte, sorsa korlátai közé szorított lény érez, sejt meg hihetetlenül érzékeny idegrendszerével. Ezek a megsejtések képi formát öltenek, látszólag szűkszavú képekbe sűrítődnek roppant tömörséggel, metafizikus mozdulatlansággal.

Egyik művének ezt a címet adta: Az én táncom. Egy függőleges kötélgöngyöleg áll a kompozíció központjában, mely körül csak jelzi a művész a teret, a végtelenbe nyíl(hat)ó ajtót (vagy ablakot). Ez a főmotívum tárgyi-fizikai mivoltában mozdulatlan, de mint képelemnek belső mozgása, belső ritmusa van. Hajolnak, ívelnek, gyűrűznek benne a vonalak (a göngyöleg vissza-vissza forduló szálai), s ebből a csak enyhén szabályozott ritmusból már-már oldott dallamosság árad. És mégis: zárt, önmagában visszatérő, megfékezett ez a mozgás, s fanyar, fájó a dallam, mely nem is dallam. Az emberbe belesajdul valami, valami, amit megfogalmazni nem tud. Fájdalmat érez, mint a többi munkák – a Lebegés – sorozat három, a Fehér térben hét, vagy a Fészek három lapja – láttán. De ez a fájdalom magában hordja önnön ellentétét, a derűt, a szépség, a megbékéltség, a sejtelmes jóság oldott derűjét is, s az ellentét-érzés kettőssége, feszültsége katarzisban oldódik.

Bocz Borbála megtisztítja a tárgyakat, miközben csodálatos gyöngédséggel kibontja őket, s megszenteli a fehér lap érintetlen felületét, mely körülderengi a sejlő szépségű foltokat. Ez a fehér beburkolja a tárgyakat: a vállfán lógó inget, a köveket, a szikladarabokat, gerendákat, a kötelet, a szögesdrótot, betonvas-darabokat vagy a régimódi karosszéket, melybe belesüpped a cserge gyapjas anyaga, beburkolja őket, szembefeszül velük és le is győzi őket. Győzedelmes fehér ez, a tisztaság, a jóság győzelmét sugallja e szorító kötelek fölött, az emberi lélek békéjét. Mert tartalmas, mert feszültségektől terhes, mégis győzedelmes. Egy nagy lélek, egy nagy művész szenvedésektől megszépült arca van ott a csend mögött. Bocz Borbála arca.