Gazda József

Az ige

1990. 3. szám

Hittől sugárzó művészet. (Emlékezés Bocz Borbálára)

Valamikor, az ősidőkben, az egész közösség számára szent cselekedetnek számított a művészet. A legősibb tánc – akárcsak a primitív népeknél ma is – varázstánc, Isten-bűvölő, istenhez könyörgő szertartás volt. A legősibb „szépirodalmi szövegeink”, naphívogatók, a ráolvasások szintén kultikus jellegűek. Őseink a Napistenhez könyörögtek, a Holdistenhez könyörögtek, anyaistennőt mintáztak, világfát, griffeket, csodálatos agancsú szarvasokat faragtak, karcoltak, kalapáltak bele tárgyaikba, vagy rárajzolták, ráfestették őket a sziklák oldalára.

A hajdani művész varázsló volt, sámán volt, a közösség szószólója, hitének, vágyainak, világfelfogásának kifejezője. S amikor a funkciók már szétváltak, a művész akkor is megmaradt a közösség legrejtettebb vágyai, sorsa, világszemlélete kifejezőjének. A középkor templomépítői a kor áhítatát , Isten csodálatát, fohászát építették a kőbe, faragták bele az oszlopokba, kapuzatokba, az épülethomlokzatok szoborgalériáiba, vagy festették fel, rakták ki mozaikkockákból a bazilikák falára.

Az így készült munkákból ma is sugárzik a HIT! S bár változtak az idők, változtak a témák, az alkotó folyamat mozgatója ma is egy bizonyos fajta hit. Hit, mely nélkül ma sincs művészet!

Nagy Imre, a közelmúlt egyik nagy festője a lét, az élet, a szülőföld szentségét festette egész élete, egész alkotó pályája során. Nagy Albertben, a másik „nagy”-ban még több volt az áhítat, a megszállottság. Különféle szimbólumokkal, képi jelekkel festette az élet megújhodásába, a jó győzelmébe, az értelem, a szellem diadalába vetett hitét.

Székely János, a kor lelkének, a romániai magyarság életérzésének egyik legelhivatottabb kifejezője így vall a maga mesterségéről: „néha már az az érzésem: nem is írok, amikor írok, hanem a nyelv, választott eszközöm eszközül választott engem. Soha sem sikerül (nem is sikerülhet) egyebet gondolnom – írnom, mint amit egy bizonyos nyelv általam tud és akar.” (A Mítosz értelme, 203.lap)

A most 2 éve fiatalon elhunyt sepsiszentgyörgyi grafikusnőt, BOCZ BORBÁLÁT (1955–1988) is eszközei – a szénrúd, a ceruza és a fehér lap – „választották”, hogy elmondja, elmesélje velük, általuk a környező világot, s kifejezze a kor lelkét, saját lelkületét. Törékeny, gyenge teste, gyakori betegségei, majd az utolsó hét évében a halállal való eljegyzettsége nem akadályozták meg abban, hogy mindig legmélyebbre tekintsen. A lét értelmét, az emberi élet igazságát, környező világunkat kutatta a legértelmetlenebb, a legigaztalanabb társadalom béklyói, szellemabroncsai szorításában. Ezek a szorítások a nála gyengébbeket elhallgattatták, hazugságra, megalkuvásra, képmutatásra késztették. Őt nem! Ő szentül hitt a jóság, az emberi tisztaság erejében, s művészetét harci eszköznek, a jóért való harc, a jó kinyilatkoztatása eszközének tekintette. Egész alkotópályájának minden művében ezt a hittel vívott, de véget nem érő harcot, a jó és a rossz, az értelem, a tisztaság és a sötétség erőinek küzdelmét jelenítette meg a legkülönbözőbb technikákkal, a legváltozatosabb témák kapcsán. És soha sem hangosan de mindig-mindig elmélyülten, kifejezve a kor emberének gyötrelmeit, megrendült lelkét.

Nehéz szavakat találni mindarra, amit Bocz Borbála műveiben képi nyelven mond el. Ha csak leírnánk, hogy egyik grafikáján kockaköves, göcsörtös „talajon”, egy csavaros födelű, szűk nyakú üveg, s benne egyetlen hatalmas, az egész üveg belterét kitöltő uborka, ez így talán keveset mondana. De a plasztikai látvány, maga a mű látványa megdöbbent. Megdöbbent, mert benne látjuk a természet erőit megzabolázó kort, mely palackba kényszeríti az életet, kőbe, betonba burkolja a földet, s elfödi önnön igazi arculatát.

Hihetetlenül le tudta redukálni eszköztárát. A halál közvetlen közelében, amikor már pusztuló balkarja felkötve sorvad, s egyetlen eszköze a puha hegyű grafitceruza, elég volt annyi segítség számára, hogy kifeszítsenek eléje egy fehér rajzlapot, s ezekre a sorra kifeszített lapokra rajzolta meg alkotópályája legnagyobb sorozatát, a Fehér térben-t. És megrajzolta ezekben a művekben korunk szörnyűségét a megbéklyózott szellemet, az elnémított értelmet, az értékek pusztulását, a szépség, a gyöngéd jóság ellen fellépő durva erőszakot, a kiszolgáltatottságban (csak) magunkban őrizhető szépségeket. És még az egyetlen erőt, mely szembeszegülhet a gonoszsággal, a lélek erejét, az igazság erejét, a soha fel nem adott, a soha el nem árult tisztaságot.

A Bocz Borbála-i életmű nem a munkák számában, hanem mélységeiben mérve a legjelentősebbek közé tartozik, melyek tájainkon születtek. Feltárása, nyilvánosságra hozatala, önismeretünkben az őt megillető helyre való állítása a jövő művészettörténeti kutatásainak a kikerülhetetlen feladata.