Jánó Mihály

Művészet Art

1989. 6. szám, 43–44. oldal

Jegyzetek Bocz Borbála grafikusi életművéhez

Bocz Borbála alig több mint félszáz grafikai lapot hagyott ránk. E számára szegényes életmű mégis, a diákkori stúdiumoktól kezdve fokozatosan beérő, majd a művészt a maga teljességében fölmutató egyedi rajzokban látványosan kiteljesedő művészi pályát tár föl.

1955-ben született Sepsiszentgyörgyön; 1973-ban sikeresen felvételizett a fővárosi Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola grafikai fakultására; 1978-ban, a főiskola elvégzése után hazatér szülővárosába; 1982-ben elhatalmasodó betegsége miatt nyugdíjba kényszerül; 1978-tól 1988-ban bekövetkezett haláláig rendszeresen kiállítója a megyei és országos gyűjteményes grafikai tárlatoknak; 1988-ban, pár héttel halála előtt rendezte első és egyben utolsó egyéni tárlatát a Brassói Lapok szerkesztőségében.

Bocz Borbála művészi habitusa a hetvenes évek végén induló grafikusaival együtt megélt emberi és művészi tapasztalatokkal fomálódott. A hetvenes évek grafikájában különös hangsúllyal érvényesült a szemlélt világ indulati megközelítése. Ugyanakkor megfigyelhető az is, miként párosul az érzekenység a mesterség tudásával, a technikai biztonsággal. A kikísérletezett technikai megoldások tapasztalatai egyes grafikus művészeket a hagyományos fémkarcok felé fordítanak vissza, másokat az új lehetőségeket rejtő szitanyomat vonz, és igen gyakori a fotó alkalmazása, átírása is. Az egyedi rajz továbbra is  tanulmány jellegű marad, csak később, az évtized végére válik egyre jelentősebb kifejezési formává. A művészi tradició az esztétikum mellett továbbra is szorosan kapcsolódott a társadalmi mozgásokhoz, anélkül hogy csupán illusztrációjává vált volna azoknak.

Bocz Borbála főiskolai kőnyomatai, rajzvázlatai az átlagos szubjektív és társadalmi fogékonyságról árulkodnak. Csak ha együtt látjuk életművét, akkor válik világossá, hogy már ezekben az években fölbukkan néhány sajátos, csakis az ő művészetére jellemző olyan jel és jelentés, amely a később önmagára találó alkotót meghatározza. Kortársaira is jellemző az úgynevezett „öntörvényű” utak keresése, és már-már tendenciaként fogalmazható meg a fiatal művészeknek az a törekvése, hogy egy, csak önmagukra utaló kifejezési utat találjanak meg.

Kezdetben technikailag kitünően képzett társaihoz hasonlóan az ő munkái között is ember és állat, alak és mozgástanulmányok sorjáznak, megadott témára készült kompozíciók, portrék és önarcképek, Caragiale- és Sorescu-illusztrációk. Egyik legkorábbi kőnyomata egy csatajelenetet ábrázol, tele dinamikusan, de ugyanakkor finom vonalakkal gazdagon megrajzolt lovakkal, lovasokkal.

A nemzedékét foglalkoztató témák közé sorolható számos  arckép mellett néhány linómetszete (Mircea cel Bătrîn, A rög, Elnyomás, Dante). A természet és benne az ember gazdagságát vagy tisztaságát féltő képek között olyan erőteljes, indulatos lapokra bukkanunk, mint a Private és a Monde címűkompoziciók. Mindkettőre jellemző a zárt belső tér (világ), az elsőn az emberre, az utóbbin az információra történik utalás. A Félelem című rézkarc sarokban szorongó állatai előtt a padlón megjelenik az emberi árnyék. E munkák már a végzős diák  művészi hitvallásai. 1978-ban készült egy másik fémkarc is, Az akadály, amelyen a nézőt körülvevő, szegekkel átvert monumentális deszkapalánk alig hagy egy szűk repedést. Ekkor készül A dolgok értelme című litografia is, mely a kétely eluralkodása lehet mindazon elriasztó jelenségek és dolgok fölött, amelyek az emberrel és a természettel, az ember környezetével kapcsolatban történhetnek a világban. Ha mindezek megtörténhetnek, a kétely érvényes lehet az alkotó munkára is.

Itt-ott megjelenik a derű, a humor is (Macskák, Macskapásztor), de olyan erőtlen és rövid életű e játék, hogy remény sincs a Nolde tónusához hasonlóan megfogalmazott Önarckép döbbenetével egyensúlyba kerülnie. Még egy sikertelen próbálkozás jelzi a dolgok szokványos értelmezésén belül az egyensúly elérésének lehetetlenségét: Az építkezés. A Bábel tornyát idéző, átlagos méretű (60x40 cm) litografián, az állványok között nyüzsgő emberek körvonalai az építmény csúcsán homogén foltban olvadnak össze. A kételyek közt hányodó lét számára mentőövként tűnik föl az Ozirisz című megrázó portré, mely a szeretett apa emlékét idézi. (Ozirisz a jó szimbóluma volt az egyiptomiaknál, a termékenység, a Nílus istene, aki minden évben újjászületett és táplálta a természetet, majd a mező elhervadtával ő is meghalt.) Egy másik lehetséges kapaszkodón, a Kőrösi Csoma Sándor emlékére című rézkarcon, Juhász Gyula verséből idézett, bekarcolt sorokon elözönlik a vegetáció.

Az építményből egyszer csak kidől egy vasaszakadt hatalmas betonoszlop- az önálló alkotói lét: Fehér térben (1980). A nagyméretű fotót és ceruzarajzot elegyítő munkán a felkanyarodó betonvas szál sikolyként húzódik a maga következetes, bár gyűrött négyzeteivel rendet jelentő háló felé. Innen indul a tárgyi világgal azonosuló alkotói lét stációsorozata.

Kezdetben még tovább élnek a pár évvel ezelőtti fotógráfiai reminiszcenciák, de már az utólsó két évben csak a ceruza marad, és a nagy méretű, fehér, fotópapír, mely fehérre exponálva melegebb árnyalattal lesz majd háttere a rajzoknak, mint a rajzpapír.

Egyedi rajzok készülnek, különbözö években ugyan, de melyek később természetesnek tűnő összefüggő, zárt ciklusokba szerveződnek. Így vált önálló sorozattá a Fehér térben hét, a Lebegés és a Fészek három-három rajza. Különálló munkák, de a sorozatokkal mégis mélyen rokon az Örvény, Az én táncom és a Fehér út.

„A térnek minden képzőművészeti kifejezése – mondja René Berger – tudatunkban a világnak egy bizonyos  felfogásmódjához és a világban elfoglalt helyünk egy bizonyos érzéséhez kapcsolódik”. A Bocz Borbála által kivágott plasztikai térben, azaz a Fehér térben tárgyak jelennek meg, kinagyítva, részletgazdagon megrajzolva. A rajz mint primér élményközvetítés tárul elénk. Ezen belül a dolgok, tárgyak – kötelek, láncok, drótok, drapériák rendkivül anyagszerűek. A tapintható anyag kínzását, fájdalmait, gyötrelmeit vagy végül felszabadult lebegését érzi a művész és deklarálja is: „Magamban hordom”, tehát azonosul vele és kivetíti azt. A tárgyak lényegi jelentése és plasztikai megformálása olyan mély átéléssel teljesedik ki, mint akár Van Gogh Parasztcipők című festményén a tárgyiasult érzelem. Csakhogy itt minden mozgában van, a térben megjelenő tárgyak az idő foglyai is. Ezért lehet, hogy a kezdetben különálló munkák mint egy belső történés állomásai, egyetlen folyamatot tükröznek. Így értelmezhető talán a Fészek címet viselő három rajz egymáshoz való viszonyulása, amelyeken a csergével leterített szék lassan átfordul, s míg e folyamat első stációján a szék öblében emberi közelséget érzünk, az átfordulás után a szék földerengő hátsó váza már ember utáni csönddé módosul. A két „állapot” közötti rajzon (a folyamatban második állomás) az átfordulás spirális hullámaiban egy törékeny emberi alak tűnik el, a fej tájékán egy spárgával összekötött papírgalacsin (eldobott rajz!?).

Az átváltozás viszont egy rajzon belül is megtörténik. A folyamat a Fehér térben című sorozat egyetlen rajzán belül is megragadható:- Valamikor létezett egy sima, rezdületlen, tiszta sík. Történés és mozdulatelőttiség, mely a szem és a kéz nagy mutatványára várt.

A „beavatkozás” során a rezdületlen egyszer csak neszezni kezd. Itt-ott feldomborodik vagy alig érzékelhető mélyedésekbe hajlik a fehér felület. Előbb fényhajszálerek jelennek meg, majd lassan mind mélyebb árnyékok keletkeznek az erek mentén.

Azután erősebb vonalakra törik a fény. Szeszélyes, furcsa, hosszabb-rövidebb vonalak hálózzák be a teret.

Valahol egy nagyobb, körkörös fényfolt meginog, és az alulról jövő feszültségtől felszakad az anyag, mely felkunkorodó papírcafatokban hasad szét.

A kín egy pillanatra megszűnik, majd gomolyogva állandósul a fájdalom. Az örök, vajúdva alkotó folyamat látványa ez, amellyel egy igazi művész probál egy pillanatra megállítani minket.

Bocz Borbála grafikusművész öntörvényű kifejezési eszközeivel – a rajzzal egy olyan önemésztő képzőművészeti kifejezési formát próbált megvalósítani, amelyben a tárgyak plasztikai értelemben vett eszközök, és ugyanakkor emberre vonatkoztatott jelentéssel bírva lírai rendben szerveződnek a művön belül.