Markó Béla

Új élet

1989. 7. szám, 16. oldal.
Elhangzott a kiállítás megnyitóján.

Bocz Borbála rajzai

Elöljáróban egy vallomással tartozom: már régóta nem hiszek abban, hogy az olvasónak, a nézőnek, a hallgatónak a mű igazi megértéséhez nincsen szüksége a művész életrajzának ismeretére. Nem hiszek abban, hogy életünk legfontosabb tényei, szenvedéseink és szenvedélyeink, sorsunk beteljesülése vagy beteljesületlensége, gyávaságunk és bátorságunk, tévedéseink és megvilágosulásaink csupán fölösleges adalékok a műhöz, amely önmagáért beszél. Nem a mű nem beszél önmagáért. A mű csak általunk beszél, akik szemléljük, és csak azt mutatja, aminek meglátására képesek vagyunk, aminek meglátására megvan bennünk a vágy, a remény és az erkölcsi erő. És ki tagadhatná, hogy annál katartikusabb egy mű, minél katartikusabb az a művészsors, amely mögötte áll? Ki tagadhatná, hogy másképpen olvassuk Petőfi Sándor Egy gondolat bánt engemet című költeményét, ha tudjuk, hogy egy megvalósult jóslást tartalmaz? S a tragikus vég mint egy hitelesítő pecsétet nyomott József Attila vagy Radnóti Miklós kései verseire, ezekre a halállal birkózó remekművekre is. Kérem, ne értsenek félre, a mű attól valószínűleg nem lesz jobb vagy rosszabb, hogy igazolásul ott van mögötte az alkotó sorsa is. De megrendítőbb lesz. Megrendítőbb, mert arra hívja fel figyelmünket újra meg újra, hogy az alkotás egyben pusztulás is. Gyarapszik a mű, és csökken az élet. Amit odaadunk magunkból a papírnak, a vászonnak, a kőnek, azzal a világ több lesz ugyan, de mi kevesebbek leszünk, hiszen amit adtunk, magunkból adtuk. Olyan ez, mint a Fehérlófia meséje, ahol az alsó világból való felemelkedéshez az eleség fogytán saját húsával táplálja a hős a madarat, a saját testét darabolja fel, hogy a lelke a felső világba visszatérhessen. Ahogy szaporodnak a remekművek, ahogy világosodik az általa teremtett világ horizontja, úgy fogyatkozik az alkotó.

Nem tudok hát, de nem is akarok eltekinteni attól, hogy az itt kiállított grafikai alkotások egy korán befejeződött élet megrázó üzenetét közvetítik nekünk. Nem tudok és nem is akarok eltekinteni attól, hogy ami bemutatkozás lehetne, az búcsú is egyben, mert a művész, Bocz Borbála, pályája harminckét évesen lezárult. Nem tudok és nem is akarok eltekinteni attól, hogy ezeken a bámulatos technikai készséggel, érzékenységgel és pontossággal megjelenített tárgyakon ott vannak a halállal való heroikus küzdelem nyomai. Az elharapózó betegséggel, az alattomosan növekvő káosszal szembeállított emberi rend tanúságtételei ezek a munkák. De nem akarok megfeledkezni arról sem, hogy az ismerős vagy ismeretlen életrajzi háttérből kiszakadó művek csak akkor kezdenek igazán élni, csak akkor kezdenek mindannyiunkhoz beszélni, ha az egyéni sors szimbólumaiból a közös sors szimbólumaivá válnak. Ha a bennünk tükröződő élet mindannyiunk élete. És Bocz Borbála ezért volt igazi művész. A feloldhatatlanul egyedi és egyéni fájdalomban meg tudta mutatni mindannyiunk fájdalmát. A kötelék és a szögesdrótok gubancában vergődő test megváltásért esedezik ezeken a rajzokon. Szabadság után sóvárog. S milyen döbbenetes leleménye a művésznek, hogy munkáin a testet, lelkünk romlandó burkát többnyire a kellékek helyettesítik. A tárgyak antropomorf alakzatai: drapériák, vállfa, pulóver, csergével letakart szék. Tárgyak kínozzák a tárgyakat, kötélgubanc a felhasadó papírt, sugallja a művész, anyag kínozza az anyagot, s ebből a kínzásból nincsen kiút, csak ha eloldozzuk magunkat az anyagtól. Kötöttségeinket legyűrni vagy szétfeszíteni nem tudjuk, el kell hát jutnunk oda, hogy kívülről szemléljük őket. Meg kell valósítanunk a lélek szabadságát, a szellem boldogságát a boldogtalan kellékek között. Fel kell juttatnunk ezt a szellemet a felső, világra, még akkor is, ha szétmarcangolt testünkkel hizlaljuk a ragadozó madarat. Az itt látható sorozatok, A fehér térben, a Fészek, a Lebegés, ezt a felszabadulást mutatják, a szenvedő ember diadalát önnön szenvedésén. A tárgyak sorsa, a test sorsa beteljesül: magukra hagyottan dideregnek a kellékek, és szörnyű hiány világít a szemünkbe mindegyik rajzról. A szellem megválik drótjaitól, dúcaitól, esendő vázától, és megtagadja a pusztuló anyagot, hogy el ne pusztuljon ő is vele együtt. Nézzük meg figyelmesen: a magunk felszabadulásának, a szenvedő ember felszabadításának lehetséges történetét mondja el ezeken a képeken Bocz Borbála.