Jánó Mihály

Igaz szó

1988. 11. szám

Művészvilág. Bocz Borbála grafikái

Bocz Borbála alig több mint félszáz grafikai lapot hagyott reánk. E számra szegényes életmű mégis a diákkori stúdiumoktól kezdve fokozatosan beérő, majd a művészt a maga teljességében fölmutató egyedi rajzokban látványosam kiteljesedő művészi pályát tár föl. 1955-ben született Sfîntu-Gheorghén: 1974-ben sikeresen felvételizett a fővárosi Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola grafikai fakultására, a főiskola elvégzése után hazatért a szülővárosába, és 1978-tól 1988-ban bekövetkezett haláláig rendszeres kiállítója volt a megyei és országos gyűjteményes grafikai tárlatoknak. 1988-ban, pár nappal halála előtt rendezte első és egyben utolsó tárlatát a Brassói Lapok szerkesztőségében.

A fiatal grafikus művészi habitusa a hetvenes évek végén induló társaival együtt megélt tapasztalatokból formálódott. A hetvenes évek grafikájában különös hangsúllyal érvényesült a szemlélt világ indulati megközelítése. Ugyanakkor megfigyelhető az is, miként párosul az emóció a mesterségre, a technikára való odafigyeléssel. Egyes grafikusművészek a hagyományos fémkarcok felé fordulnak vissza, másokat az új lehetőségeket rejtő szitanyomat vonz, és igen gyakori a fotó alkalmazása, átírása is. Az egyedi rajz továbbra is tanulmány jellegű marad, csak később, az évtized végére válik egyre jelentősebb kifejezési formává. Ebben az időszakban a művészi tradíció továbbra is szorosan kapcsolódik a társadalmi mozgásokhoz, anélkül, hogy csupán illusztrációjává válna azoknak.

Bocz Borbála főiskolai kőnyomatai, rajzvázlatai az átlagos szubjektív és társadalmi fogékonyságról árulkodnak, Csak ha együtt látjuk életművét, akkor válhat világossá, hogy már ezekben az években fölbukkan néhány sajátos, csakis az ő művészetére jellemző olyan jel és jelentés, amelyek a később önmagára találó alkotót meghatározzák. Egyébként kortársaira is jellemző az úgynevezett „öntörvényű” utak keresése. Kezdetben technikailag kitűnően képzett kollegáihoz hasonlóan az ő munkái között is ember- és állat-, alak- és mozgástanulmányok sorjáznak, megadott témára készült kompozíciók, portrék és önarcképek, Caragiale- és Sorescu-illusztrációk. Egyik legkorábbi kőnyomata egy csatajelenetet ábrázol, tele dinamikusan, de ugyanakkor finom vonalakkal, gazdagon megrajzolt lovakkal, lovasokkal. Nemzedékét foglalkoztató témák közé sorolható számos arckép mellett néhány történelmi és kultúrtörténeti témájú, színezett kőnyomata vagy linómetszete (Mircea cel Bătrîn, A rög, Elnyomás, Dante). A természet és benne az ember gazdagságát vagy tisztaságát féltő képek között olyan erőteljes, indulatos lapokra bukkanunk, mint a Private és a Monde című kompozíciók. Mindkettőre jellemző a zárt belső tér, az elsőn az emberre, a másodikon az információra történik utalás. A Félelem című rézkarc sarokban szorongó állatai előtt a padlón megjelenik az emberi árnyék. E munkák már a végzős diák művészi hitvallásai. 1978-ban készült egy másik fémkarc is, Az akadály, amelyen a nézőt körülvevő, szegekkel átvert monumentális deszkapalánk alig hagy egy szűk repedést. Ekkor készül A dolgok értelme című litográfia is, amely az emberrel és a természettel, az ember környezetével kapcsolatos elriasztó jelenségeket mutatja föl. Itt-ott megjelenik a derű, a humor is (Macskák, Macskapásztor), de oly erőtlen és rövid életű e játék, hogy remény sincs a Nolde tónusához hasonlóan megfogalmazott Önarckép döbbenetét ellensúlyozni. Még egy sikertelen próbálkozás jelzi a dolgok szokványos értelmezésén belül az egyensúly elérésének lehetetlenségét: Az építkezés. A Bábel-tornyát idéző átlagos méretű (60x40 cm) litográfián az állványokon nyüzsgő emberek körvonalai az építmény csúcsán homogén foltban olvadnak össze. A kételyek közt hányódó lét számára feloldozást jelent az Osiris című megrázó portré, amely a szeretett apa emlékét idézi. (Osiris a jó szimbóluma volt az egyiptomiaknál, a termékenység, a Nílus istene, aki minden évben újjászületett és táplálta a természetet, majd a mezők elhervadtával ő is meghalt). Egy másik lehetséges megoldás a KőrösiCsoma Sándor emlékére készített rézkarc, ahol a Juhász Gyula verséből idézett, bekarcolt sorokon elözönlik a vegetáció.

Az építményből egyszer csak kidől egy vasaszakadt hatalmas betonoszlop, mint az önálló alkotói lét szimbóluma: Fehér térben (1980). A nagy méretű fotót és ceruzarajzot elegyítő munkán a felkanyarodó betonvas-szál sikolyként húzódik a maga következetes, bár gyűrött négyzeteivel rendet jelentő háló felé. Innen indul a tárgyi világgal azonosuló alkotói lét stációsorozata. Kezdetben még tovább élnek a pár évvel ezelőtti fotografikai reminiszcenciák, de már az utolsó két évben csak a ceruza marad és a nagy méretű fotópapír, amely fehérre exponálva melegebb árnyalattal lesz majd háttere a rajzoknak, mint a rajzpapír. Egyedi rajzok készülnek, különböző években ugyan, de később természetesnek tűnő, összefüggő, zárt ciklusokba szerveződnek. Így vált önálló sorozattá a Fehér térben hét és a Lebegés és a Fészek három-három rajza. Különálló munkák, de a sorozatokkal mégis mélyen rokon az ÖrvényAz éntáncom és a Fehér út. „A térnek minden képzőművészeti kifejezése – mondja René Berger – tudatunkban a világnak egy bizonyos felfogásmódjához és a világban elfoglalt helyünk egy bizonyos érzéséhez kapcsolódik”. A Bocz Borbála által kivágott plasztikai térben, azaz a Fehér térbentárgyak jelennek meg, kinagyítva, részletgazdagon megrajzolva. A rajz, mint primér élményközvetítés tárul elénk. Ezen belül a tárgyak: kötelek, láncok, drótok, drapériák rendkívül anyagszerűek. A tapintható anyag kínzatását, fájdalmait, gyötrelmeit vagy végül felszabadult lebegését érzi a művész, és deklarálja is: „Magamban hordom”, tehát azonosul vele, és kivetíti azt. A tárgyak plasztikai megformálása olyan mély átélést mutat, mint például Van Gogh Parasztcipők című festménye. Csakhogy itt minden mozgásban van, a térben megjelenő tárgyak az idő foglyai is. Ezért lehet, hogy a kezdetben különálló munkák, mint egy belső történés állomásai, egyetlen folyamatot tükröznek. Így értelmezhető talán a Fészekcímet viselő három rajz egymáshoz való viszonyulása, amelyeken a csergével leterített szék lassan átfordul, s míg e folyamat első stációján a szék ölében emberi közelséget érzünk, az átfordulás után a szék felderengő hátsó váza már ember utáni csönddé módosul. A két „állapot” közötti rajzon az átfordulás spirális hullámaiban egy törékeny emberi alak tűnik el, a fej tájékán egy spárgával összekötözött papírgomolyag.

Az átváltozás viszont egy rajzon belül is megtörténik. A folyamat a Fehér térbencímű sorozat egyetlen rajzán belül is megragadható. Valamikor létezett egy sima, rezdületlen, tiszta sík. Történés és mozdulatelőttiség, amely a szem és a kéz nagy mutatványára vár. A „beavatkozás” során a rezdületlen egyszer csak neszezni kezd. Itt-ott feldomborodik, vagy alig érzékelhető mélyedésekbe hajlik a fehér felület. Előbb fény-hajszálerek jelennek meg, majd lassan mind mélyebb árnyékok keletkeznek az erek mentén. Azután erősebb vonalakra törik a fény. Szeszélyes, furcsa, hosszabb-rövidebb vonalak hálózzák be a teret. Valahol egy nagyobb, körkörös fényfolt meginog és az alulról jövő feszültségtől felszakad az anyag, amely felkunkorodó papírcafatokká hasad szét. A kín egy pillanatra megszűnik, majd gomolyogva állandósul a fájdalom. Az örök vajúdás látványa ez, amellyel egy igazi művész próbált egy pillanatra elgondolkoztatni.