Domokos Péter

Utunk

1988. december 16., 51. szám, 7. oldal

Szelíden és határozottan

Nyolc évvel ezelőtt, 1980 kora őszén, a Sfîntu Gheorghe-i Őszi tárlaton láttam két vegyes technikájú (rajz és fotó), nagyméretű grafikát, az Oziriszt és egy uborka-befőttesüveg kompozíciót, a nagyvárosi türelmetlenség, sietség különösebben nem értékelhette a két látomást, mégis ki tudja miért, megjegyezte a képeket és az alkotójuk nevét.

Az erőtlenséget vetette szemére vagy a sokkolást hiányolta? A metropolis kifinomult sűrítményeit kereste?

Bocz Borbála rajzait nem lehet elválasztani sem szobájától, sem városától, sem életrajzától, a vélt erőtlenség mögött elszánt munkaszeretet lappangott, olyan mértékű erős tenni akarás, amely ideig-óráig képes volt felülkerekedni testi törékenységén, visszafordíthatatlan és lassan elhatalmasodó betegségén.

Könnyed kifejezéssel élve a szoftnesszt kellene használnom braşovi első (és utolsó) egyénije láttán. Vagy az informelt. A Lágyság vagy a Hangulat tartalma azonban egyénenként, helyenként és koronként változik. Bocz Borbálánál nem jelenthetett játékot, a technikai rész nem kebelezhette be az üzenetet. A megőrzés, a conservare – sajátosan női attributum, életet adni és vigyázni, hagyományt átadni anyahangon. Ilyen szempontból a tárlaton látottak – konzervatív művek. Nincs stílustörés, nincs iskola, nincs szükség ezekre ott, ahol kéznél van  maga a természet, meditáció, a provincia kínálta kényszerű önszembesülés.

Nem lehet szoftnesszről beszélni ott, ahol olyan ellentétpárok működnek, mint a grafit selymes felülete kontra ábrázoltak (kenderkötél csavarodik a pulóvere vállfa horogjára) vagy a rajzcím kontra ábrázoltak (Fészek, Lebegés, Fehér térben), ahol a visszatérő alapmotívum a tragikum, a fenyegetettség- közelebbi vagy távolabbi vetületeivel –, a látomásosság. Lehet azért beszélni bizonyos fajta animizmusról, hiszen Bocz Borbála tárgy (és felület) együttesei önálló életet, az alkotójuk képzeleti szinten felerősített életét élő dolgok. Vizuális lenyomatot hagynak a néző bensőjében, a tragikum és a feloldódás között ingázik a grafikák szerzője, nincs egyértelmű menekülés sem az egyikbe, sem a másikba, a kettő kiegészíti egymást. Bocz Borbála mindkettőt magában hordta.

Rajzolt tárgyai „kemények” – szögesdrót, kő, lánc, vasbeton-darab, kötél – vagy „lágyak” – pulóver, papír –, ritkán található meg külön-külön, ilyen például a Fészek I,: székre terített cserge csodálatosan megrajzolt bolyhokkal, semmiféle nyugalomzavaróval – igazi fészek, megnyugtató látványt nyújt még a Lebegés egy-egy darabja, a vasalt és az összehajtás, valamint a gyűrődések nyomait viselő párnahuzat. A Fehér térben egyik rajza ötlete ugyan nem új, de előadásmódja a régit felfrissíti – papírlap középen, belülről kefelé kihajtva-kitépve, kötélcsomót láttat.

Bocz Borbála rajztudását igazolják a képein látható „hogyan”-ok, az anyagszerűségre törekvés fő cél, a mesterségtudás feloldja a görcsök alól és, a szoftnesszt mellőzve – jó értelemben vett rajzi eleganciát kölcsönöz munkáinak, pont annyit, hogy ez mégse kerüljön előtérbe. A szerző viszonyulását a papírlaphoz elvben egy hasonló viszonyulás követné a néző részéről, a finom szürke tónusoknak és a fekete foltoknak, valamint a részletességnek vagy a nyugodt, illetve vibrált felületeknek ugyanazt a reakciót kellene kiváltaniuk a szemlélőben. A befogadást könnyíti egyrészt az ábrázolás kihangsúlyozott volta, másrészt a mértéktartás, az eszközi gazdaságosság, a kezelés kulturáltsága. Legfeljebb a különböző élettapasztalatok variálják az értelmezést.

Az emberi alak nem tűnik fel csak Bocz Borbála korai, egyik 1978-ban készült litográfiáján, a Bábel-toronyra emlékeztető Építkezésben. Nem tudni, milyenek voltak más alaki ábrázolásai, erre csak egy alaposabb kutatás derítene fényt. A braşovi egyénit, sajnos a Sfîntu Gheorghe-i retrospektív követte, a 32 éves alkotó visszatekintője. Kegyetlenül igaz az a megállapítás, hogy „a bélyeg annál értékesebb, minél kevesebb van belőle”, ha eltűnik vagy elpusztul a matrica, nincs több bélyeg.

Bocz Borbálának megadatott, hogy ne csak látomásai legyenek, hanem azokat képes legyen ki is fejezni, önmaga lenni végig, annak a bizonyos útnak a feléig, ezért, egyöntetű vélemény szerint, munkássága erkölcsi értéket is hordoz magában.